Erich Maria Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan
„– A háború alkalmatlanná tett bennünket mindenre.
Igaza van. Mi már nem vagyunk ifjúság. Menekülők vagyunk. Menekülünk
önmagunk elől. Az életünk elől. Tizennyolc esztendősek voltunk, s kezdtük
szeretni a világot és az életet; és lövöldöznünk kellett rá. Az első becsapódó
gránát a szívünket találta. El vagyunk zárva a tevékenységtől, a törekvéstől, a
haladástól. Nem hiszünk többé benne; csak a háborúban hiszünk.”
„Látom, hogy népeket hajszolnak egymás ellen, s a népek hallgatva, tudatlanul,
ostobán, engedelmesen, ártatlanul megölik egymást.”
Úgy gondolom, ez a két idézet híven tükrözi azt a véleményt, melyet Remarque
képvisel a háborúval kapcsolatban. Nem másoktól hallott vélemények ezek,
saját tapasztalatait írta meg, nem is akárhogyan! Minden szavával egyetértek.
Mi végtelenül szerencsések vagyunk, bárhogy is élünk kicsiny országunkban,
hiszen itthon szinte mindenki mentes már a saját háborús élményektől. Csak a
nagyon idősek emlékeznek rá, ők is gyermekként élték át. De sajnos nem
mindenki ilyen szerencsés. Bőven vannak ma Európában és világunkban meg
pláne olyanok, akik ugyanazt érzik, amit a szerző megfogalmazott.
Azt hiszem, mindenkinek olvasnia kellene ezt a könyvet!
Azt hiszem, óriási hiba, hogy nem lett kötelező olvasmány, nem lett tananyag,
nem hirdetik a mai napig óriási elánnal, hogy olvassa el mindenki a Földön!
Hátha nem csak ránk, egyszerű olvasókra tesz olyan hatást, hogy mélyen
elgondolkodjuk rajta! Hátha olyanok is olvasnák, akiknek szava, ereje van a
világ folyásával kapcsolatban… Olvasnák és megértenék, átélnék és átéreznék.
És tennének azért, hogy megszűnjön a háború nevű dolog örökre.
Naív vágy, de én őszintén szeretném!
Nem akarom elképzelni, milyen lenne, ha nekem is keresztül kellene mennem
azokon a borzalmakon, amiken a regényben szereplő emberek keresztülmentek.
Ők és még sok millióan akkor és azóta. Hiszen ezt az első világégést követte egy
következő és most is csak egy lépésre állunk a harmadiktól, ami valószínűleg az
utolsó lenne mostani civilizációnk számára. Sovány vigasz, hogy jöhetne egy
jobb világ. Valószínű minden háború így zárult, aztán megint nem sikerült…
Jelenleg is zajlik az Afganisztáni háború, ami legalább 1,5 millió emberéletet
követelt, eddig. Az Orosz-Ukrán háború itt dúl a szomszédunkban, és nem sokat
tehetünk ellene, bárki bármit is nyilatkozzon ostoba magabiztossággal.
Az izraeli-iráni háború épp idén kezdődött, de van olyan háború, nem is egy,
ami évtizedek óta tart Afrikában, Dél-Amerikában, sőt Indiában is.
Az ember rettentő mód békétlen faj, saját tapasztalatom az, hogy minél
fejlettebbé vált egy társadalom, annál inkább törekedett a békére és mindig jött
egy barbár horda, ami ezt a békét eltiporta. A területért, pénzért, olajért,
hatalomért…
Az édesapám (későn jött, sokadig házasságból született gyerek vagyok) harcolt a
II. Világháborúban. Miután megszökött az orosz fogságból, ahol elfagyott
minkét lába, mert elvették a bakancsát, hazajött. Hitte, hogy a hazáját szolgálta.
Nos, nem köszönték meg neki. Egész hátralévő életében csak megvetést, börtönt
és hátrányos megkülönböztetést kapott emiatt. Haláláig harcos maradt. Soha
nem értettem, miért, de miután elolvastam ezt a könyvet, úgy érzem, végre
megértettem. Azért harcolt, mert nem tehetett mást, mert nem ismert más módot
az életbenmaradásra. Ellopták, előbb a fiatalságát, majd az egész hátralévő
életét. Ezért kit pereljek be? Hol lehet panaszt tenni? Ki a fenét érdekel ez a
hozzátartozókon kívül?
Vajon Afrikában hány ilyen megtört lelkű gyermeket tesznek tönkre naponta?
Hány palesztin, hány izraeli gyermek nem fog ismerni mást, csak ezt az életet?
Lehetne a világunk minden világok legjobbika. Minden adott hozzá. Csodás
bolygónk teli élettel, amit óvhatnánk. Jó levegőnk, tiszta vizeink…. Miért nem
megy ez nekünk embereknek?
Talán nem vagyok elég intelligens, hogy megértsem, miért van ez így, de az
egészen biztos, hogy elfogadni egyáltalán nem tudom.